Az 1827. október 20-án lezajlott navarinói csata a görög szabadságharc sorsfordító ütközete volt, amelyben az európai nagyhatalmak koalíciója megsemmisítette az oszmán-egyiptomi hajóhadat, ezzel megmentve az újonnan kikiáltott Görög Köztársaság függetlenségét.
Az oszmánok a 15. század során hódították meg Görögországot, felszámolva a Bizánci Birodalom maradékát. 1821-ben a görögök felkelést indítottak az oszmánok ellen, és következő évben kikiáltották a független Görögországot. 1825-re a háborúban patthelyzet állt be, a törökök nem tudták felszámolni a gerilla hadviselést folytató görögöket, de utóbbiak se voltak képesek kiűzni őket.
Azért, hogy végleg leverje a felkelést, II. Mahmud oszmán szultán Muhammad Ali egyiptomi alkirályhoz fordult segítségért. Az albán származású Muhammad Ali papíron a szultán vazallusa volt, de a gyakorlatban hatalma felülmúlta szultánét, modern, nyugati mintára szervezett hadsereget és flottát hozott létre, hozzákezdett az ország iparosításához, önálló politikát folytatott. A szultántól a segítségéért cserébe Kandia (mai Kréta) és Peloponnészosz tartományát kérte, és azt, hogy az egyiptomi trón ezentúl az ő örököseire szálljon tovább. A szultán beleegyezetett a feltételekbe, Muhammad Ali pedig legidősebb fia, Ibrahim vezetésével megindította seregét a görögök ellen. 1827-re megszállták a félszigetet, és Athént is elfoglalták.
Muhammad Ali
Az európai nagyhatalmak szimpatizáltak a görög üggyel. Oroszország a görög néppel közös ortodox vallás, és a régi rivális Oszmán Birodalom meggyengítése és a balkáni térhódítás miatt is természetes támogatója volt a görög függetlenségnek. Nagy-Britannia és Ausztria tartott az oroszok előretörésétől a balkáni térségben, és az Oszmán Biodalom fenntartásában voltak érdekeltek. Ennek ellenére az európai közvélemény óriási szimpátiával viseltetett a görög ügy iránt, sokan csatlakoztak a harcukhoz. Lord Byron költő maga is expedíciót szervezett a segítségükre, ott is halt meg nem sokkal érkezése után mocsárlázban.
A diplomáciai fordulatot Sándor orosz cár 1825 decemberében bekövetkezett halála hozta el, utódja I. Miklós sokkal ambiciózusabb volt. Az oszmánok ekkor már közel álltak a győzelemhez, az intervenciót nem lehetett tovább odázni. Az angolok, hogy ellensúlyt képezzenek Oroszországgal szemben, közös fellépést sürgettek. 1827. július 6-án Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország aláírta a Londoni szerződést, ami azonnal fegyverszünetet írt elő a felek között, felszólította a törököket a hadcselekmények befejezésére, és autonómia biztosítására a görögök számára, de végső soron a birodalom fennhatóságán belül. Titkos záradék rendelkezett arról, ha az oszmánok nem tartják be a szerződést, az aláíró hatalmak követet küldenek a lázadó görögök fővárosába, Nafplionba, de facto elismerve függetlenségüket. A hatalmak utasították a Földközi-tengeren lévő flottájukat, hogy tegyenek meg minden szükséges lépést, akár katonait is, a szerződés betartására, de ennek ellenére kikötötték, hogy ne foglaljanak állást a konfliktusban, A brit mediterrániumi flotta parancsnoka, Sir Edward Codrington augusztus 20-án kapta meg az instrukciókat az intervencióra. Feladata az volt, hogy mindkét felet tűzszünetre kényszerítse, és megakadályozza az oszmán csapatok ellátását Kis-Ázsiából és Egyiptomból, de csak legvégső esetben lépjen fel erővel. Codrington híján volt a diplomáciai képességeknek, és maga is a görög függetlenség támogatója volt. A francia flotta parancsnoka Henri de Rigny, az oroszé Lodewijk van Heiden volt.
Sir Edward Condrington
Az oszmánok augusztus 29-én elutasították a tűzszünetet, így a szövetséges követek Nafplionba mentek, ahol a görög kormányzat szeptember 2-án elfogadta a tűzszünetet, így már csak az oszmán felet kellett meggyőzni.
A navarinói-öböl egy természetes kikötőhely a Peloponnészoszi-félsziget délnyugati részén. A nyílt tengertől egy keskeny földsáv választotta el, ami két szorost hagyott az öböl megközelítésére. Az északi túl keskeny és sekély volt a nagyobb hajók számára, a déli szoros nagyjából egy kilométer széles volt, és jobban használható. A déli szorost az oszmánok által épített Új-Navarinó erőd őrizte. A görög szabadságharc során az öböl az oszmán flotta fő állomáshelyeként szolgált a félszigeten.
Új-Navarinó erőd 1827-ben
Egy nagy létszámú, egyesült oszmán-egyiptomi hajóhad Alexandriából indulva szeptember 8-án csatlakozott az öbölben a már ott tartózkodó egységekhez. Szeptember 25-én Codrington szóbeli megállapodást kötött Ibrahim pasával, és az oszmán admirálissal, hogy felhagynak a harci cselekményekkel, a szövetséges flotta pedig hátrébb vonult. Az egyezség nem tartott sokáig. Ibrahimot dühítette, hogy a felkelők oldalán harcoló brit parancsnokok tovább folytatták a hadműveleteket a félszigeten. Ezek a parancsnokok sokszor a görög kormány utasításait figyelmen kívül hagyva, saját szakállukra cselekedtek, és maga Codrington se tudta megállítani őket.
Ibrahim október 1-én és 3-án is megpróbált kihajózni, de Codrington flottája megakadályozta ebben. A szárazföldön viszont az oszmán csapatok folytatták a görög települések felégetését. Október 13-án a francia és orosz flotta csatlakozott a britekhez. Miután többször is sikertelenül próbálta felvenni a kapcsolatot Ibrahim pasával, október 18-án Codrington úgy döntött, behajóznak az öbölbe, hogy erőt demonstrálva vegyék rá az oszmánokat a tűzszünetre.
A szövetséges flotta 11 sorhajóból, 9 fregattból, és 4 kisebb hajóból állt, nagyjából 1200 ágyúval a fedélzeten. A szövetséges hadihajók még a napóleoni háborúk idejéből származtak, fatörzsű, vitorlás, torkolattöltős sima csövű ágyúkkal, a legújabb technológiai vívmányok nélkül, bár a brit hajóágyúk kaliberét megnövelték. A legmodernebb egységek a brit flotta zászlóshajója, a Canopus-osztályú sorhajó, a HMS Asia, és a franciák zászlóshajója, a Siréne fregatt voltak.
Az oszmán-egyiptomi, tuniszi (mai Tunézia) hajókkal kiegészült flotta 3 sorhajóból, 15 fregattból és több mint 50 kisebb hajóból állt, több mint 2000 ágyúval. A létszámbeli fölény ellenére az oszmán hajók mind felszerelés, mind kiképzés terén elmaradtak a szövetségesektől. Az ágyúk kisebb kaliberűek voltak, a hajók nagy része eltörpült a szövetségesek vitorlásai mellett, amelyek legénysége már komoly tapasztalatot szerzett a napóleoni háborúk idején, a törökökkel ellentétben. A legveszélyesebb egységeik a tűzhajók voltak, amik felgyújtva és az ellenséges hajóknak vezetve hatalmas pusztítást tudtak véghez vinni. Az egyiptomi kontingens alkotta az oszmán flotta legnagyobb és legjobban felszerelt részét, legénységüket francia tisztek képezték ki, akik maguk is tanácsadóként szolgáltak az egyiptomi kapitányok mellett, J. M. Lettier vezetésével. Rigny a csata előtt meggyőzte honfitársait, hogy vonuljanak vissza a hajókról, így az egyiptomiak az ő szakértelmük nélkül maradtak. A déli szoros mindkét oldalát oszmán parti ütegek őrizték.
Az oszmánok Lettier tanácsára patkó alakban horgonyoztak le az öbölben, három sorban. Elől a sorhajók és nagyobb fregattok, második sorban a fregattok maradéka és korvettek, leghátul pedig a kisebb hajók, amik így viszonylag védve voltak nagyobb társaik által, de tüzelhettek a sorfal szabad résein keresztül.
A szövetségesek terve az volt, hogy behajóznak és lehorgonyoznak az öböl közepén, a lehető legközelebb az oszmán hajókhoz. Az angol hajóknak az oszmán centrummal kellett szembenézniük, míg a franciák és oroszok az ellenfél bal és jobb szárnyához kellett felzárkózniuk. Condrington a franciákat azért is erre a szárnyra küldte, mert így ők néztek szembe az általuk kiképzett egyiptomi flottával, akik aztán nem szívesen bocsátkoznának harca legközelebbi európai szövetségesükkel.
A csata térképe
1827. október 20-án délután 14 órakor a szövetséges hajók, azzal a szigorú paranccsal, hogy csak ellenséges támadás esetén nyissanak tüzet, elkezdtek behajózni az öbölbe, az élen Codrington zászlóshajójával, az Asia-val. Az angol hajók jobb oldalán a francia, a balon az orosz hajóraj következett. Az öböl bejáratát őrző ütegek és hajók nem akadályozták meg a szövetségeseket, de a partról egy török csónak indult Condrington hajója felé, a küldönc Ibrahim pasa üzenetét hozta, aki kifogásolta, hogy nem adott engedélyt a szövetségeseknek a belépésre. Condrington elzavarta a követet, azzal a válasszal, hogy parancsokat adni jött, és nem kapni, ha pedig tüzet nyitnak rájuk, megsemmisíti az oszmán flottát. Codrington 14 óra 15 perckor horgonyt vetett az oszmán hajóhad centrumával szemben, és békés szándékát jelezve, felküldte a rezesbandát játszani a fedélzetre. Hamarosan a másik két brit sorhajó, a Genoa és az Albion is lehorgonyzott mellette.
Közben az öböl bejáratánál folytatódott a szövetséges hajók bevonulása. Itt tört ki az összetűzés a két fél között, a szövetségesek forrásai szerint. A Dartmouth fregatt Thomas Fellowes kapitány parancsnoksága alatt észrevette, hogy balszárnyukon az oszmánok egy tűzhajót készülnek meggyújtani. Csónakon elindította néhány emberét, hogy felszólítsa őket ennek befejezésére, de a törökök muskétával tüzet nyitottak rájuk, és elindították a tűzhajót. Az angol hajóról is tüzet nyitottak, hogy fedezzék a matrózaikat. Az éppen ekkor az öbölbe érkező francia zászlóshajó a Siréne fedélzetéről is muskétatűzzel támogatták a Dartmouth-ot. Egy oszmán korvett válaszul ágyúval lőtt a francia hajóra. Ezzel elindult a láncreakció, újabb hajók szálltak bele a tűzpárbajba, és nemsokára általános ütközet bontakozott ki, azelőtt, hogy a szövetséges hajók felvehették volna a tervezett pozíciójukat. De ez előnyükre is vált, mert lehetőségük volt manőverezésre, amennyire a zsúfolt öbölben ez lehetséges volt. A hajók olyan közel voltak egymáshoz, hogy a szövetségesek jobb tűzereje döntőnek bizonyult.
A Siréne után érkező Trident és Scipion francia hajók két oldalról kerültek tűz alá, az egyiptomi fregattok, és a parti ütegek által. Az egyik tűzhajó a Scipion orrárbóca alá szorult, és a tűz hamar átterjedt a hajóra. A matrózok kétségbeesetten, saját testükkel próbálták megakadályozni a lángok tovaterjedését a tárolt puskapor felé. A hajót a Trident mentette meg, mikor sikerült vontatókötelet akasztania a beszorult tűzhajóba, és a britek segítségével elvonszolnia a Scipiontól. Közben Rigny Siréne a Ihsania egyiptomi fregattal vívott tűzpárbajt, aminek végén az utóbbi felrobbant, de a francia hajó is jelentős károkat szenvedett. A francia hajók ezután a Navarino erőd felé fordultak, és együttes erővel megsemmisítették a török ütegeket. A Breslaw francia sorhajó kapitánya, miután látta, hogy honfitársainak nincs szüksége több segítségre, saját elhatározásából elhagyta a francia hajórajt, és az öböl közepe felé vette az irányt, a brit és az orosz hajórajok találkozási pontja felé, ahol az angol Albion és az orosz Azov erős ellenséges tűz alatt állt. Az Albion kapitánya később úgy emékezett vissza, a Breslaw érkezése mentette meg őket a pusztulástól. A Breslaw ezután az oszmán Tahir pasa zászlóshajójának, a Ghiuh Rewan-nak és négy másik fregattnak az elsüllyesztésében is kulcsszerepet játszott.
Navarinói csata, George Philip Reinagle festménye. Balról a harmadik hajó a francia Breslaw
Középen Codrington hajója az Asia, az oszmán admirális, Capitan bég zászlóshajójával a Fahti Bahri-val, és az egyiptomi Moharram bég fregattjával, a Guerrière-rel nézett szemet. Moharram bég jelezte Codrington felé, hogy nem fog harcba bocsátkozni, így az angol hajó az eleve rossz állapotú Fahti Bahri-ra koncentrálhatott, és kisvártatva el is pusztította. Codrington egy tolmácsot, a görög Peter Mikelist útnak indította a Guerrière felé, de mielőtt a fedélzetre léphetett volna, az egyiptomiak agyonlőtték, majd ágyúval is tüzet nyitottak. Húsz perccel később a Guerrière már csak egy lángoló roncs volt az Asia és az időközben segítéségére siető orosz zászlóshajó, az Azov ágyútüzétől. De a harcban az Asia is súlyos károkat szenvedett, az oszmánok második és harmadik sorában lévő kisebb hajóktól.
Navarinói csata, Ambroise Louis Garneray festménye
Az orosz hajóraj volt az utolsó, amelyik elfoglalta tervezett pozícióját, az oszmánok jobb szárnyán. Ezen az oldalon voltak a szövetségesek a leginkább kitettet az ellenséges tűznek. A brit Armide és Talbot fregattok támogatás nélkül kellett felvegyék a harcot az itteni parti ütegek és oszmán fregattok ellen. Az orosz fregattok érkezése mentette meg őket. A harcban az Azov három oszmán fregattot semmisített meg, de ő maga is 153 ágyútalálatot szenvedett el.
A kisebb brit és francia hajók feladata a csata közben, a Dartmouth fregatt irányítása alatt, az ellenséges tűzhajók elhárítása volt. Sikerrel is jártak, mert az ütközet elején a Scipion esetét leszámítva, egy tűzhajó se ütközött a szövetséges egységeknek.
Délután 16 órára mindhárom oszmán sorhajó, és a nagy fregattok többsége megsemmisült, a második és harmadik sorban tartózkodó hajók pedig védtelenek voltak a továbbra is harcképes szövetséges sorhajók ágyúitól. A következő két órában gyakorlatilag a teljes oszmán flotta megsemmisült az egyoldalú küzdelemben, Codrington kétszer is megpróbált tűzszünetet elrendelni, de parancsait vagy figyelmen kívül hagyták a csata hevében, vagy nem is látták az öbölre ereszkedő sűrű füstben.
Az oszmánok 60 hajója semmisült meg, valamint 4000 halottat és sebesültet hagytak maguk után, sokan rekedtek az égő és felrobbanó roncsokon, a kényszerrel befogott legénységük közül néhányan a hajóhoz bilincselve vesztek oda.
A szövetségesek oldalán a mérleg 181 halott és 480 sebesült volt. Az elszenvedett súlyos sérüléseik ellenére, egyetlen hajó sem veszett, de a brit és orosz sorhajók is olyan komoly károkat szenvedtek, hogy tovább harcra képtelenek voltak.
Az oszmán flotta pusztulásának híre hamar tovaterjedt a félszigeten. A görög falvakban megkongatták a harangokat, és az emberek örömtüzeket gyújtottak, még a megszállt területeken is, ahol a demoralizált oszmán helyőrségek keveset tudtak tenni ennek megakadályozására. A fiatal görög állam megmenekült a pusztulástól.
Oszmán hajók roncsai, Auguste Mayer festménye
A navarinói győzelem ellenére Görögörszág még nem szabadult fel, a szultánnak további 40 ezer katonája tartózkodott a szárazföldön. 1828 áprilisában kitört a 11. orosz-török háború, az oroszok elfoglalták Moldovát és Havasalföldet, majd betörtek a Balkánra. Muhammad Ali 1828 augusztusában beleegyezett, hogy kivonja az egyiptomi csapatokat Görögországból. Ibrahim pasa eleinte ellenállt apja parancsának, de miután a hónap végén a francia erők partra szálltak a navarinói öbölben, hogy megkezdjék a Morea expedíciót, az oszmánok kiűzését a görög földekről, nem maradt választása. 1828 októberében az egyiptomiak távoztak, év végére pedig a görög erők átvették az ellenőrzést a félszigeten. 1829 szeptemberében, mikor az orosz hadsereg 40 kilométerre volt Isztambultól, a szultán kapitulált. Elfogadta az oroszok követeléseit, többet között a Londoni szerződésben megfogalmazott görög autonómiát, de a görögök ekkor már csak a teljes függetlenséggel érték be. 1830-ban Londonban az európai hatalmak elfogadták a független Görögországot, a szultán pedig nyomásukra 1832-ben elfogadta a független Görög Királyságot.
II. Mahmud szultánnak nem csak az európai hatalmak, de vazallusa Muhammad Ali miatt is fájhatott a feje. Az egyiptomi alkirály kudarcba fulladt intervenciója után Szíria tartományát kérte jutalmul, de a szultán Krétát ajánlotta fel neki, mire a feldühödött Muhammad Ali megszállta Szíriát, és csak az európai hatalmak beavatkozásának hatására állt meg. 1839-ben az Oszmán Birodalom Muhammad Ali ellen vonult, hogy visszaszerezzék Szíriát, de csúfos vereséget szenvedtek, végül ismét az európai nagyhatalmaknak kellett beavatkozni a törökök oldalán. Egyiptom továbbra is a Porta hűbérese maradt, serege létszámát visszanyesték. Cserébe Muhammad Ali és utódai Egyiptom örökletes uralkodói lettek.
Források:
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Navarino
https://www.britannica.com/event/Battle-of-Navarino
https://en.wikipedia.org/wiki/Muhammad_Ali_of_Egypt
