Az 1827. október 20-án lezajlott navarinói csata a görög szabadságharc sorsfordító ütközete volt, amelyben az európai nagyhatalmak koalíciója megsemmisítette az oszmán-egyiptomi hajóhadat, ezzel megmentve az újonnan kikiáltott Görög Köztársaság függetlenségét.

Az oszmánok a 15. század során hódították meg Görögországot, felszámolva a Bizánci Birodalom maradékát. 1821-ben a görögök felkelést indítottak az oszmánok ellen, és következő évben kikiáltották a független Görögországot. 1825-re a háborúban patthelyzet állt be, a törökök nem tudták felszámolni a gerilla hadviselést folytató görögöket, de utóbbiak se voltak képesek kiűzni őket.

Azért, hogy végleg leverje a felkelést, II. Mahmud oszmán szultán Muhammad Ali egyiptomi alkirályhoz fordult segítségért. Az albán származású Muhammad Ali papíron a szultán vazallusa volt, de a gyakorlatban hatalma felülmúlta szultánét, modern, nyugati mintára szervezett hadsereget és flottát hozott létre, hozzákezdett az ország iparosításához, önálló politikát folytatott. A szultántól a segítségéért cserébe Kandia (mai Kréta) és Peloponnészosz tartományát kérte, és azt, hogy az egyiptomi trón ezentúl az ő örököseire szálljon tovább. A szultán beleegyezetett a feltételekbe, Muhammad Ali pedig legidősebb fia, Ibrahim vezetésével megindította seregét a görögök ellen. 1827-re megszállták a félszigetet, és Athént is elfoglalták.

Muhammad Ali

Az európai nagyhatalmak szimpatizáltak a görög üggyel. Oroszország a görög néppel közös ortodox vallás, és a régi rivális Oszmán Birodalom meggyengítése és a balkáni térhódítás miatt is természetes támogatója volt a görög függetlenségnek. Nagy-Britannia és Ausztria tartott az oroszok előretörésétől a balkáni térségben, és az Oszmán Biodalom fenntartásában voltak érdekeltek. Ennek ellenére az európai közvélemény óriási szimpátiával viseltetett a görög ügy iránt, sokan csatlakoztak a harcukhoz. Lord Byron költő maga is expedíciót szervezett a segítségükre, ott is halt meg nem sokkal érkezése után mocsárlázban.

A diplomáciai fordulatot Sándor orosz cár 1825 decemberében bekövetkezett halála hozta el, utódja I. Miklós sokkal ambiciózusabb volt. Az oszmánok ekkor már közel álltak a győzelemhez, az intervenciót nem lehetett tovább odázni. Az angolok, hogy ellensúlyt képezzenek Oroszországgal szemben, közös fellépést sürgettek. 1827. július 6-án Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország aláírta a Londoni szerződést, ami azonnal fegyverszünetet írt elő a felek között, felszólította a törököket a hadcselekmények befejezésére, és autonómia biztosítására a görögök számára, de végső soron a birodalom fennhatóságán belül. Titkos záradék rendelkezett arról, ha az oszmánok nem tartják be a szerződést, az aláíró hatalmak követet küldenek a lázadó görögök fővárosába, Nafplionba, de facto elismerve függetlenségüket. A hatalmak utasították a Földközi-tengeren lévő flottájukat, hogy tegyenek meg minden szükséges lépést, akár katonait is, a szerződés betartására, de ennek ellenére kikötötték, hogy ne foglaljanak állást a konfliktusban, A brit mediterrániumi flotta parancsnoka, Sir Edward Codrington augusztus 20-án kapta meg az instrukciókat az intervencióra. Feladata az volt, hogy mindkét felet tűzszünetre kényszerítse, és megakadályozza az oszmán csapatok ellátását Kis-Ázsiából és Egyiptomból, de csak legvégső esetben lépjen fel erővel. Codrington híján volt a diplomáciai képességeknek, és maga is a görög függetlenség támogatója volt. A francia flotta parancsnoka Henri de Rigny, az oroszé Lodewijk van Heiden volt.

Sir Edward Condrington

Az oszmánok augusztus 29-én elutasították a tűzszünetet, így a szövetséges követek Nafplionba mentek, ahol a görög kormányzat szeptember 2-án elfogadta a tűzszünetet, így már csak az oszmán felet kellett meggyőzni.

A navarinói-öböl egy természetes kikötőhely a Peloponnészoszi-félsziget délnyugati részén. A nyílt tengertől egy keskeny földsáv választotta el, ami két szorost hagyott az öböl megközelítésére. Az északi túl keskeny és sekély volt a nagyobb hajók számára, a déli szoros nagyjából egy kilométer széles volt, és jobban használható. A déli szorost az oszmánok által épített Új-Navarinó erőd őrizte. A görög szabadságharc során az öböl az oszmán flotta fő állomáshelyeként szolgált a félszigeten.

Új-Navarinó erőd 1827-ben

Egy nagy létszámú, egyesült oszmán-egyiptomi hajóhad Alexandriából indulva szeptember 8-án csatlakozott az öbölben a már ott tartózkodó egységekhez. Szeptember 25-én Codrington szóbeli megállapodást kötött Ibrahim pasával, és az oszmán admirálissal, hogy felhagynak a harci cselekményekkel, a szövetséges flotta pedig hátrébb vonult. Az egyezség nem tartott sokáig. Ibrahimot dühítette, hogy a felkelők oldalán harcoló brit parancsnokok tovább folytatták a hadműveleteket a félszigeten. Ezek a parancsnokok sokszor a görög kormány utasításait figyelmen kívül hagyva, saját szakállukra cselekedtek, és maga Codrington se tudta megállítani őket.

Ibrahim október 1-én és 3-án is megpróbált kihajózni, de Codrington flottája megakadályozta ebben. A szárazföldön viszont az oszmán csapatok folytatták a görög települések felégetését. Október 13-án a francia és orosz flotta csatlakozott a britekhez. Miután többször is sikertelenül próbálta felvenni a kapcsolatot Ibrahim pasával, október 18-án Codrington úgy döntött, behajóznak az öbölbe, hogy erőt demonstrálva vegyék rá az oszmánokat a tűzszünetre.

A szövetséges flotta 11 sorhajóból, 9 fregattból, és 4 kisebb hajóból állt, nagyjából 1200 ágyúval a fedélzeten. A szövetséges hadihajók még a napóleoni háborúk idejéből származtak, fatörzsű, vitorlás, torkolattöltős sima csövű ágyúkkal, a legújabb technológiai vívmányok nélkül, bár a brit hajóágyúk kaliberét megnövelték. A legmodernebb egységek a brit flotta zászlóshajója, a Canopus-osztályú sorhajó, a HMS Asia, és a franciák zászlóshajója, a Siréne fregatt voltak.

Az oszmán-egyiptomi, tuniszi (mai Tunézia) hajókkal kiegészült flotta 3 sorhajóból, 15 fregattból és több mint 50 kisebb hajóból állt, több mint 2000 ágyúval. A létszámbeli fölény ellenére az oszmán hajók mind felszerelés, mind kiképzés terén elmaradtak a szövetségesektől. Az ágyúk kisebb kaliberűek voltak, a hajók nagy része eltörpült a szövetségesek vitorlásai mellett, amelyek legénysége már komoly tapasztalatot szerzett a napóleoni háborúk idején, a törökökkel ellentétben. A legveszélyesebb egységeik a tűzhajók voltak, amik felgyújtva és az ellenséges hajóknak vezetve hatalmas pusztítást tudtak véghez vinni. Az egyiptomi kontingens alkotta az oszmán flotta legnagyobb és legjobban felszerelt részét, legénységüket francia tisztek képezték ki, akik maguk is tanácsadóként szolgáltak az egyiptomi kapitányok mellett, J. M. Lettier vezetésével. Rigny a csata előtt meggyőzte honfitársait, hogy vonuljanak vissza a hajókról, így az egyiptomiak az ő szakértelmük nélkül maradtak. A déli szoros mindkét oldalát oszmán parti ütegek őrizték.

Az oszmánok Lettier tanácsára patkó alakban horgonyoztak le az öbölben, három sorban. Elől a sorhajók és nagyobb fregattok, második sorban a fregattok maradéka és korvettek, leghátul pedig a kisebb hajók, amik így viszonylag védve voltak nagyobb társaik által, de tüzelhettek a sorfal szabad résein keresztül.

A szövetségesek terve az volt, hogy behajóznak és lehorgonyoznak az öböl közepén, a lehető legközelebb az oszmán hajókhoz. Az angol hajóknak az oszmán centrummal kellett szembenézniük, míg a franciák és oroszok az ellenfél bal és jobb szárnyához kellett felzárkózniuk. Condrington a franciákat azért is erre a szárnyra küldte, mert így ők néztek szembe az általuk kiképzett egyiptomi flottával, akik aztán nem szívesen bocsátkoznának harca legközelebbi európai szövetségesükkel.

A csata térképe

1827. október 20-án délután 14 órakor a szövetséges hajók, azzal a szigorú paranccsal, hogy csak ellenséges támadás esetén nyissanak tüzet, elkezdtek behajózni az öbölbe, az élen Codrington zászlóshajójával, az Asia-val. Az angol hajók jobb oldalán a francia, a balon az orosz hajóraj következett. Az öböl bejáratát őrző ütegek és hajók nem akadályozták meg a szövetségeseket, de a partról egy török csónak indult Condrington hajója felé, a küldönc Ibrahim pasa üzenetét hozta, aki kifogásolta, hogy nem adott engedélyt a szövetségeseknek a belépésre. Condrington elzavarta a követet, azzal a válasszal, hogy parancsokat adni jött, és nem kapni, ha pedig tüzet nyitnak rájuk, megsemmisíti az oszmán flottát. Codrington 14 óra 15 perckor horgonyt vetett az oszmán hajóhad centrumával szemben, és békés szándékát jelezve, felküldte a rezesbandát játszani a fedélzetre. Hamarosan a másik két brit sorhajó, a Genoa és az Albion is lehorgonyzott mellette.

Közben az öböl bejáratánál folytatódott a szövetséges hajók bevonulása. Itt tört ki az összetűzés a két fél között, a szövetségesek forrásai szerint. A Dartmouth fregatt Thomas Fellowes kapitány parancsnoksága alatt észrevette, hogy balszárnyukon az oszmánok egy tűzhajót készülnek meggyújtani. Csónakon elindította néhány emberét, hogy felszólítsa őket ennek befejezésére, de a törökök muskétával tüzet nyitottak rájuk, és elindították a tűzhajót. Az angol hajóról is tüzet nyitottak, hogy fedezzék a matrózaikat. Az éppen ekkor az öbölbe érkező francia zászlóshajó a Siréne fedélzetéről is muskétatűzzel támogatták a Dartmouth-ot. Egy oszmán korvett válaszul ágyúval lőtt a francia hajóra. Ezzel elindult a láncreakció, újabb hajók szálltak bele a tűzpárbajba, és nemsokára általános ütközet bontakozott ki, azelőtt, hogy a szövetséges hajók felvehették volna a tervezett pozíciójukat. De ez előnyükre is vált, mert lehetőségük volt manőverezésre, amennyire a zsúfolt öbölben ez lehetséges volt. A hajók olyan közel voltak egymáshoz, hogy a szövetségesek jobb tűzereje döntőnek bizonyult.

A Siréne után érkező Trident és Scipion francia hajók két oldalról kerültek tűz alá, az egyiptomi fregattok, és a parti ütegek által. Az egyik tűzhajó a Scipion orrárbóca alá szorult, és a tűz hamar átterjedt a hajóra. A matrózok kétségbeesetten, saját testükkel próbálták megakadályozni a lángok tovaterjedését a tárolt puskapor felé. A hajót a Trident mentette meg, mikor sikerült vontatókötelet akasztania a beszorult tűzhajóba, és a britek segítségével elvonszolnia a Scipiontól. Közben Rigny Siréne a Ihsania egyiptomi fregattal vívott tűzpárbajt, aminek végén az utóbbi felrobbant, de a francia hajó is jelentős károkat szenvedett. A francia hajók ezután a Navarino erőd felé fordultak, és együttes erővel megsemmisítették a török ütegeket. A Breslaw francia sorhajó kapitánya, miután látta, hogy honfitársainak nincs szüksége több segítségre, saját elhatározásából elhagyta a francia hajórajt, és az öböl közepe felé vette az irányt, a brit és az orosz hajórajok találkozási pontja felé, ahol az angol Albion és az orosz Azov erős ellenséges tűz alatt állt. Az Albion kapitánya később úgy emékezett vissza, a Breslaw érkezése mentette meg őket a pusztulástól. A Breslaw ezután az oszmán Tahir pasa zászlóshajójának, a Ghiuh Rewan-nak és négy másik fregattnak az elsüllyesztésében is kulcsszerepet játszott.

Navarinói csata, George Philip Reinagle festménye. Balról a harmadik hajó a francia Breslaw

Középen Codrington hajója az Asia, az oszmán admirális, Capitan bég zászlóshajójával a Fahti Bahri-val, és az egyiptomi Moharram bég fregattjával, a Guerrière-rel nézett szemet. Moharram bég jelezte Codrington felé, hogy nem fog harcba bocsátkozni, így az angol hajó az eleve rossz állapotú Fahti Bahri-ra koncentrálhatott, és kisvártatva el is pusztította. Codrington egy tolmácsot, a görög Peter Mikelist útnak indította a Guerrière felé, de mielőtt a fedélzetre léphetett volna, az egyiptomiak agyonlőtték, majd ágyúval is tüzet nyitottak. Húsz perccel később a Guerrière már csak egy lángoló roncs volt az Asia és az időközben segítéségére siető orosz zászlóshajó, az Azov ágyútüzétől. De a harcban az Asia is súlyos károkat szenvedett, az oszmánok második és harmadik sorában lévő kisebb hajóktól.

Navarinói csata, Ambroise Louis Garneray festménye

Az orosz hajóraj volt az utolsó, amelyik elfoglalta tervezett pozícióját, az oszmánok jobb szárnyán. Ezen az oldalon voltak a szövetségesek a leginkább kitettet az ellenséges tűznek. A brit Armide és Talbot fregattok támogatás nélkül kellett felvegyék a harcot az itteni parti ütegek és oszmán fregattok ellen. Az orosz fregattok érkezése mentette meg őket. A harcban az Azov három oszmán fregattot semmisített meg, de ő maga is 153 ágyútalálatot szenvedett el.

A kisebb brit és francia hajók feladata a csata közben, a Dartmouth fregatt irányítása alatt, az ellenséges tűzhajók elhárítása volt. Sikerrel is jártak, mert az ütközet elején a Scipion esetét leszámítva, egy tűzhajó se ütközött a szövetséges egységeknek.

Délután 16 órára mindhárom oszmán sorhajó, és a nagy fregattok többsége megsemmisült, a második és harmadik sorban tartózkodó hajók pedig védtelenek voltak a továbbra is harcképes szövetséges sorhajók ágyúitól. A következő két órában gyakorlatilag a teljes oszmán flotta megsemmisült az egyoldalú küzdelemben, Codrington kétszer is megpróbált tűzszünetet elrendelni, de parancsait vagy figyelmen kívül hagyták a csata hevében, vagy nem is látták az öbölre ereszkedő sűrű füstben.

Az oszmánok 60 hajója semmisült meg, valamint 4000 halottat és sebesültet hagytak maguk után, sokan rekedtek az égő és felrobbanó roncsokon, a kényszerrel befogott legénységük közül néhányan a hajóhoz bilincselve vesztek oda.

A szövetségesek oldalán a mérleg 181 halott és 480 sebesült volt. Az elszenvedett súlyos sérüléseik ellenére, egyetlen hajó sem veszett, de a brit és orosz sorhajók is olyan komoly károkat szenvedtek, hogy tovább harcra képtelenek voltak.

Az oszmán flotta pusztulásának híre hamar tovaterjedt a félszigeten. A görög falvakban megkongatták a harangokat, és az emberek örömtüzeket gyújtottak, még a megszállt területeken is, ahol a demoralizált oszmán helyőrségek keveset tudtak tenni ennek megakadályozására. A fiatal görög állam megmenekült a pusztulástól.

Oszmán hajók roncsai, Auguste Mayer festménye

A navarinói győzelem ellenére Görögörszág még nem szabadult fel, a szultánnak további 40 ezer katonája tartózkodott a szárazföldön. 1828 áprilisában kitört a 11. orosz-török háború, az oroszok elfoglalták Moldovát és Havasalföldet, majd betörtek a Balkánra. Muhammad Ali 1828 augusztusában beleegyezett, hogy kivonja az egyiptomi csapatokat Görögországból. Ibrahim pasa eleinte ellenállt apja parancsának, de miután a hónap végén a francia erők partra szálltak a navarinói öbölben, hogy megkezdjék a Morea expedíciót, az oszmánok kiűzését a görög földekről, nem maradt választása. 1828 októberében az egyiptomiak távoztak, év végére pedig a görög erők átvették az ellenőrzést a félszigeten. 1829 szeptemberében, mikor az orosz hadsereg 40 kilométerre volt Isztambultól, a szultán kapitulált. Elfogadta az oroszok követeléseit, többet között a Londoni szerződésben megfogalmazott görög autonómiát, de a görögök ekkor már csak a teljes függetlenséggel érték be. 1830-ban Londonban az európai hatalmak elfogadták a független Görögországot, a szultán pedig nyomásukra 1832-ben elfogadta a független Görög Királyságot.

II. Mahmud szultánnak nem csak az európai hatalmak, de vazallusa Muhammad Ali miatt is fájhatott a feje. Az egyiptomi alkirály kudarcba fulladt intervenciója után Szíria tartományát kérte jutalmul, de a szultán Krétát ajánlotta fel neki, mire a feldühödött Muhammad Ali megszállta Szíriát, és csak az európai hatalmak beavatkozásának hatására állt meg. 1839-ben az Oszmán Birodalom Muhammad Ali ellen vonult, hogy visszaszerezzék Szíriát, de csúfos vereséget szenvedtek, végül ismét az európai nagyhatalmaknak kellett beavatkozni a törökök oldalán. Egyiptom továbbra is a Porta hűbérese maradt, serege létszámát visszanyesték. Cserébe Muhammad Ali és utódai Egyiptom örökletes uralkodói lettek.

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Navarino

https://mult-kor.hu/az-oszman-birodalom-gyengesegeit-kihasznalva-szabadultak-rabsagukbol-a-gorogok-20220325

https://www.britannica.com/event/Battle-of-Navarino

https://en.wikipedia.org/wiki/Muhammad_Ali_of_Egypt

A floddeni csata 1513. szeptember 9-én zajlott le az Angol és a Skót királyság között Northumberland megyében. A katonák létszámát tekintve a skót-angol háborúk legnagyobb csatája volt. Az angolok döntő győzelmet arattak, maga IV. Jakab skót király is életét vesztette az ütközetben.

 IV. Jakab skót király

 A konfliktus úgy keződött, hogy IV. Jakab hadat üzent az angoloknak, XII. Lajos francia királlyal kötött szövetsége értelmében, Így kívánta visszatartani VIII. Henrik katonáit a franciák elleni hadjárattól. Ebben az időben Anglia a Cambrai-i  liga tagjakén

Július 26-án Henrik, aki épp Thérouanne ostromában vett részt, megkapta Jakab levelét, melyben a skót király  felszólította, hogy térjen haza. Henrik dühösen válaszolt a küldöncnek, miszerint Jakabnak semmi joga utasítani őt, és éppenséggel Anglia szövetségeseként illene viselkednie, hiszen Jakab felesége VIII. Henrik húga Tudor Margaret volt.

 Mindkét fél hosszú ideje készült a konfliktusra. VIII. Henrik már korábban katonákat és ágyúkat vezényelt az ország északi részébe, hogy visszaverje a várható inváziót, és a sereg élére Thomas Howard-ot, Surrey grófját nevezte ki. Jakab a lovagi szokásoknak megfelelően 1 hónappal korábban értesítette az angolokat a közelgő invázióról, lehetővé téve, hogy sereget állítsanak fel és elhozzák Szent Cuthbert zászlaját Durham katedrálisából, amit a korábbi, skótok felett aratott győzelmekkor is használtak. Körülbelül 26 ezer fős sereget sikerült összeszedniük a skótok megállítására.

Thomas Howard Surrey grófja

Jakab 30 ezer fős serege Edinburghban tartott seregszemlét, majd délre fordult. Augusztus 29-én elfoglalta Norham várát, majd Etal és Ford kastélyát is bevette. Egy későbbi skót krónikás szerint Jakab itt értékes időt vesztegetett el Lady Heron és lányai társaságában. Szeptember 4-én angol követ érkezett Ford várába, hogy megbeszéljék a csata helyét.

A csatamező térképe

A csatára végül szeptember 9-én került sor Branxton faluja közelében (az ütközet Branxton-i csata néven is ismert). A skótok Branxtontól délre állomásoztak. Surrey grófja elállta skót sereg útját, így Jakabnak 2 mérföld közelre kellett húzódnia a Branxton Hill-hez. Az angol sereg vezére futárt küldött Jakabhoz, aki azt válaszolta, délig várnak az ütközettel. Ezt be is tartotta. Mikor 11 órakor az angol hátvéd és az ágyúk átkeltek a Twizel hídon, a skót király nem engedélyezte az ágyúinak a tüzelést, míg az ellenfél ezt a sebezhető manővert végrehajtotta.

Mikor a seregek felálltak, az angoloknál Lord Edmund Howard megerősítette csapatát apja hátvédjével, és mikor Errol, Crawford és Huntly skót grófok 6000 embere rátámadt, sikerrel verte vissza támadásukat. IV. Jakab egy nagy erővel Surrey grófjának csapatára támadt.

Miután a tüzérségi tűz véget ért, Edward Hall angol krónikás szerint a "csata kegyetlen volt, senki se kímélte a másikat, maga a király is bátran küzdött". Jakab mindössze egy lándzsányi távolságra volt Surrey grófjától, mikor halálos sebet kapott. Közben Edmund Howard csapatai sikeresen átverekedték magukat a megrendült skót seregen, és épségben megszerezték a skót ágyúkat is.

A vesztes csata után a skót tanács követet küldött segítségért II. Keresztély dán királyhoz. Andrew Bournhill követnek el is magyarázták, miképpen magyarázza el a vereség okait. Hibaként nevezték meg, hogy Jakab a domb tetejéről, egy előnyös pozíciót elhagyva az ingoványos terepen rohamra vezette embereit. A vereség okaként nem az angolok bátorságát, hanem a skótok tapasztalatlanságát nevezték meg. Azt is említették, hogy míg a skót nemesek középkori stílusban, az első sorokban harcoltak, és estek is el szép számmal, addig angol tisztek a reneszánsz hadművészet szabályai alapján hátul maradtak és onnan irányították az eseményeket. Végül már nem maradt skót tiszt, aki a visszavonulást koordinálta volna. Igaz ennek ellentmond, hogy angol források szerint maga Thomas Howard is gyalog, az első sorokban vezette seregét.

Az angol veszteség, kb 1500 fő volt. A skótok veszteségét közvetlen a csata után 10-12 ezer főnek becsülték. Elterjedt egy olyan legenda, hogy mikor Edinburghban a csata előtt készítették fel a tüzérséget, megjelent egy démon a Mercat Cross építményénél, és felsorolta azok nevét akik meghalnak majd a csatában. Richard Lawson egy érmét dobott el ezen a helyszínen, hogy megtörje az átkot, és valóban túlélte a csatát.

A montaperti csata, ami 1260. szeptember 4.-én zajlott le Firenze és Siena városállama között, a guelfek és gibellinek közötti konfliktus egyik ütközete volt. A középkori Itália legvéresebb összecsapása volt, több mint 10 ezer halottal (a középkorban ez kirívóan magas volt). A csata során egy árulásra is sor került, amit Dante is megírt Isteni színjáték című művében.

A középkori Itália független városállamok halmaza volt, a 12.-13. század során politikájukat nagyrészt a guelf és ghibellin frakciók szembenállása határozta meg. Az előbbiek a pápaság, az utóbbiak a német-római császár támogatói voltak. De egyes városok és nemesi családok elköteleződését sokkal inkább meghatározták a helyi hatalmi viszonyok, mint a pápa vagy a császár iránti szimpátia. A montaperti csata is a Firenze és Siena városállama közti évszázados vetélkedés eredménye volt.

A 13. század közepén Firenzét a guelfek, míg Sienát a ghibellinek uralták.1258-ban Firenzében a guelfek elüldözték a ghibellineket, majd meggyilkolták Tesauro Bacchariát, aki a vádak szerint a gibellinek visszatéréséért szervezkedett.
Két évvel később 1260-ban a firenzeiek és toszkán szövetségeseik (Bolgona, Prato, Lucca, San Gimignano, Orvieto, San Miniato, Volterra, Colle Val d'Elsa) 35 ezer fős sereget gyűjtöttek és indultak el Siena felé. A sienaiak Manfréd szicíliai királyhoz fordultak segítéségért, aki egy csapat német zsoldos nehézlovast és Pisa valamint Cortona csapatait küldte nekik. A sienai sereget farinata degli Uberti vezetette. Ezzel együtt is mindössze 20 ezer fős sereget tudtak felállítani.

A ghibellin sereget négy részre osztották. Az első csapat 200 német lovaggal és 200 sienai számszeríjásszal a csatamező déli részére manőverezett észrevétlenül a Monselvoli dombnál, azzal a paranccsal, hogy amikor a ghibellinek "San Giorgio" csatakiáltását hallják, rohanják meg az ellenséget. A második cspat volt az előőrs 600 német lovaggal és 600 gyalogossal. A harmadik csapat alkotta a sienai fősereget 600 sienai lovaggal és 17 ezer sienai és szövetséges gyalogossal. A negyedik csapat, ami 200 sienai lovagot és pár száz felfegyverzett papot és szerzetest tartalamazott, alkotta az utóvédet, feladata a caroccio (zászlósszekér, amin a középkori olasz városok zászlajukat vitték harcba, és amolyan főhadiszállás is volt) védelme volt.

Az ütközet illusztrációja Giovanni Villani krónikájában

Sienai szokás szerint a ghibellinek háromszor is felvonult a guelf sereg előtt, a nem harcoló kísérőket is málhás állatokra ültetve, hogy ezáltal a ténylegesnél nagyobbnak tüntessék fel létszámukat. Éjszaka pedig rajtaütéseket indítottak a guelf tábor ellen. A firenzei parancsnokok a stratégiai visszavonulás mellett döntöttek, de szeptember 4-én a ghibellinek átkeltek az Arbia folyón, és a firenzeieknek vállalniuk kellett a csatát.

A csatára Sienatól 6 kilométerre keletre került sor. A ghibellin sereg észak-déli irányban vett fel pozíciót, a német lovagokkal (az elővéd) a bal szárnyon, míg a fősereg déli irányban nyúlt el. Velük szemben keltre védekező felállásban álltak a guelfek. A taktikai előny az utóbbiak oldalán állt, magaslaton helyezkedtek el, és a felkelő nap a hátuk mögött épp a ghibellinek szemébe sütött. 3 ezer fős lovasságuk északon a német és toszkán lovagokkal nézett szembe, 30 ezres gyalogságuk pedig a sienai fősereggel szemben állt.

Délelőtt 10-kor, mikor a nap már elég magasan volt, hogy ne süssön szemükbe, a sienai sereg támadást indított. A német és toszkán lovagok megrohamozták, majd elkezdték visszaszorítani a guelfek jobbszárnyát. Míg a lovagok északon közelharcot vívtak, a sienai és szövetséges gyalogságuk is megtámadta a firenzeieket. A magaslati pozícióban és létszámfölényben küzdő guelfek álltak nyerésre, mikor 15 óra körül a ghibellinek negyedik divíziója is támadásba lendült és stabilizálta a helyzetet.

Ugyanekkor egy csapat toszkán ghibellinnek sikerült meggyőznie a túloldalon harcoló néhány rokonukat, hogy árulják el a guelfeket. Egy ilyen ghibellin szimpatizáns lovag, Bocca degli Abati, megtámadta a firenzei lovasok zászlótartóját, és levágta a Firenze zászlaját tartó kezet. Majd néhány társával sikertelenül próbálta elfoglalni a firenzei caracciot.
Dante ezért a cselekedetéért könyvében a Pokol 9. körébe, az árulók közé jégbe fagyva, száműzte Abatit.

Eddigre a nap már a végére járt, és a nap most a guelfek szemébe sütött. 18 órakor felhangzott a "San Giorgio" csatakiáltás a ghibellinek torkából, és az eddig rejtőzködő német lovagok rajtaütésszerűen egyenesen megrohanták a firenzei parancsnokot, és levágták. A guelf-firenzei sereg futásnak eredt, és ettől kezdve a csata mészárlásba torkollott. A firenzei lovasság nagyrészt megsemmisült, táborukat és a caracciot a ghibellinek elfoglalták. Guelf oldalon mintegy 10 ezer ember halt meg, 15 ezer fogságba esett, a maradék elmenekült. A túloldalon mindössze 600 ghibellin esett el.

A csata emlékműve napjainkban Montapertacciónál

Az 1870-71-es francia-porosz háború döntő csatája volt, amely következtében kikiáltották a Német Császárságot, míg a túloldalt összeomlott a III. Napóleon vezette Második Francia Császárság és ismét kikiáltották a köztársaságot. Többek között ez a megalázó vereség és a francia revans vágy is közrejátszott az I. világháború kitörésében.

 Otto von Bismarck (1815-1898) német kancellár

A háború közvetlen előzménye a német egység létrejötte volt. Miután Poroszország Bismarck kancellár vezetésével legyőzte a rivális osztrákokat 1866-ban Königgratznél, a poroszoknak lehetőségük volt a német egység létrehozására. Természetesen ez ellentétben állt az ősi rivális Franciaország érdekeivel, így az egységes Németország csakis a franciák legyőzésével jöhetett létre.

Bismarck ezúttal is bebizonyította politikai tehetségét, mikor a háborúhoz való ürügyet kellett megtalálnia. Megegyezett a spanyolokkal, hogy a megüresedett spanyol trónt felajánlják I. Vilmos császár egyik rokonának, Hohenzollern-Sigmaringen Lipótnak. A franciák ezt nem hagyhatták, és 1870. július 15-én hadat üzentek a poroszoknak.

III. Napóleon

Az erőviszonyok már a háború elején sem voltak egyenlőek, egy politikailag megosztott és szövetségesek nélküli Franciaország állt szemben az ereje teljében lévő, és a kor talán legmodernebb hadseregével és képzett tisztikarával rendelkező Poroszországgal szemben.

A francia hadsereg a krími háború óta (1853-1856) a babérjain pihent. A legjobb csapatai ekkor épp Algériában harcoltak, nem rendelkeztek komoly tartalékokkal és utánpótlási rendszerrel. A legnagyobb lemaradásban a tűzfegyverek terén voltak porosz riválisaikkal szemben. A háború kezdetén 220 ezer katona vonult fel, de a hadvezetés még azt sem tudta eldönteni, támadó vagy védekező háborút folytassanak.

A poroszok céltudatosan készülődtek. A königgratzi csata óta (ahol e szempontból még hátrányban voltak) tüzérségüket felfejlesztették a legmodernebb szintre. A hátultöltős és robbanó lövedékeket kilövő Krupp-ágyúk sokszorosan felülmúlták a francia tüzérséget, pontosság, tűzgyorsaság és hatótáv terén is.

 24 fontos porosz ostromágyúk

Emellett a katonákat kizárólag modern hátultöltős puskákkal szerelték fel. A tisztek  és közkatonák tapasztaltak voltak, és már megízlelték a győzelmet az 1864-es dániai hadjárat és az 1866-os osztrákok elleni háború során.
A 380 ezer fős német haderőt 3 részre bontották, az 1. meuse-i, a 2. mainzi, és 3. rajnai hadseregre.

A csatározások augusztusban kezdődtek meg, augusztus 6-án Wörth mellett a franciákat meglepte a porosz ágyúk hatékonysága, melyek darabokra tépték a francia rohamokat. 11 ezer francia meghalt, 9 ezer fogságba esett, de a poroszok is 10 ezer főt vesztettek.

III. Napóleon két részre oszotta seregét, a chalons-i sereget Patrice MacMahon marsall, az elzászi sereget Francois Bazaine vezette. De miután augusztus 18-án a saint-privat-i csatában (a háború legvéresebbikében) a porosz hadvezér Moltke legyőzte az elzászi sereget, Bazaine 180 ezer embere csapdába esett Metz városában.
Eugénia császárnő Párizsból utasította MacMahon seregét, hogy mentse fel Bazainet.

Patrice MacMahon marsall, később a III. Köztársaság elnöke is lett

A Metz felmentésére induló sereg azonban elakadt a heves esőzések miatti sárban. MacMahon kifáradt seregét a Metztől 145 kilométerre fekvő Sedan kisvárosába vonta vissza. A helyszín tökéletesen alkalmatlan volt, Sedan kisvárosa egy mély völgyben feküdt ahol a Meuse folyó északra kanyarodott. A poroszok könnyedén bekeríthették őket. Moltke nem szalasztotta el a lehetőséget, hogy legyőzze a saját magát csapdába ejtő franciákat, és parancsot adott a támadásra.

Helmut Karl Bernhard von Moltke

Szeptember 1.-jén hajnali 4 órakor Ludwig von der Tann tábornok katonái átkeltek a Meuse hídjain és harc nélkül megszállták Bazailles falvának főutcáját. A kö9rzetet a XII. hadtest védte Barthelemy Lebrun vezetésével. A falu megmaradt házaiban a francia sereg elit egysége a tengerészgyalogság foglalt állást és emelt barikádokat.

A hadihelyzet Sedannál

Csak a tengerészgyalogosok helytállása mentette meg aznap a francia sereget a szégyentől. A katonák véres közelharcot vívtak,  főleg a falu temploma, piactere és a Montvilliers nevű park körül tomboltak a leghevesebb harcok.
Mikor felszállt a köd, a porosz tüzérség tüzelni kezdett, és a franciák ismét elképedtek az ágyúk hatékonysága láttán. Lebrun tábornok vaslavinának nevezte visszaemlékezésében a porosz ágyútüzet. Ennek ellenére Bazailles bevételéhez Tann tábornoknak tartalékait is be kellett vetni. La Moncelle falut már könnyedén vették be a poroszok, az ágyútűz közepette.

Közelharc Bazailles-ben

Hogy még nagyobb legyen a fejetlenség, MacMahont hajnal 5-kor eltalálta egy német repesz, és kénytelen volt átadni a parancsnokságot Auguste-Alexandre Ducrot tábornoknak, az I. hadtest parancsnokának, aki azonnal elrendelte a visszavonulást, de már késő volt. Eközben Emmanuel Felix de Wimpffen tábornok akit titokban megbíztak, hogy MacMahon harcképtelenné válásakor vegye át az irányítást, visszavonta Ducrot parancsát. Az ellentétes utasítások végleg meggyengítették a védelmi vonalakat a Giovinne patak mentén.

Reggel 9 órakor a Givonna patak partján a porosz királyi gárdaezred támadásra indult, épp mikor a franciák is ezt a parancsot kapták. Az I. és XII. francia hadtest hatalmas elánnal vetette magát harcba, és hamarosan megtizedelték a poroszokat. De mikor az ágyúk is tüzet nyitottak, a francia rohamok véresen összeomlottak. Az egyik zuáv (észak-afrikai katonákból álló) zászlóalj úgy menekült meg, hogy átszökött Belgiumba.

Bazailles házai között a Kék Hadosztály (francia tengerészgyalogosok) kitartottak és meg is kezdték visszaszorítani a németeket, de mikor azok pihent erősítést kaptak, már ők se bírták ki. Hogy fedezzék a visszavonulást, egy részük egy fogadó felső emeletére húzódott vissza, utolsó töltényig védekezve. Közben a poroszok az összes Givonne patak menti falut elfoglalták.

Hogy elvágja a franciák menekülését nyugat felé, Moltke utasította Frigyes Vilmos koronaherceget, hogy Sedantól nyugatra keljen át a Meuse-ön és foglalja el Mézieres és St. Menges faluját. A francia felderítők semmit se vettek észre. Mikor már késő volt, a francia lovasság elkeseredett rohamra indult, de el se érték a porosz fősereget, az ágyúk már lekaszálták őket.

A nap közepére a poroszok megnyerték a csatát, körbezárták Sedan városát, és elhallgattatták a francia tüzérséget. Ennek ellenére Jean-Auguste Margueritte tábornok az Afrikai Vadászokkal megpróbált kitörni, de a könnyűlovasok 50 százalékos veszteséget szenvedtek, maga a tábornok is holtan feküdt a harcmezőn.

III. Napóleon, aki maga is a városban ragadt, kitűzte a fehér zászlót, de a feldühödött Wimpffen letépte a jelképet. Majd megfogadva Ducrot javaslatát, összevonták a csapatokat, hogy megpróbáljanak kitörni Balan falva felé. A rohamok hevessége a harcedzett poroszokat is meglepte, de a folyamatos sortüzeken elvéreztek a francia rohamok.

Délután 4-kor III. Napóleon ismét kitűzte a fehér zászlót, ezúttal Wimpffen sem tiltakozott, majd levelet küldött I. Vilmos porosz királyhoz. A porosz vezérkart meglepte, hogy a császár is a városban van. Másnap reggel Bismarck találkozott a császárral a porosz főhadiszálláshoz vezető úton.

100 ezer francia katona esett fogságba, köztük III. Napóleon is, akit később száműzetésbe Angliába küldtek. Szeptember 4-én Párizsban kikiáltották a III. Köztársaságot, és a harcok egészen 1871. január 28-ig folytak, reménytelenül. Január 18-án Versaillesban kikiáltották a Német Császárságot, majd május 10-én a frankfurti szerződésben a franciák átadták Elzász-Lotaringiát és 5 millió frank kártérítést fizettek.

Német Császárság kikiáltása

Kedves Olvasó!

Ezen a blogon az emberiség történelmének kisebb és nagyobb fegyveres konfliktusairól olvashatsz, az ókortól egészen napjainkig. A jól ismert ütközetek mellett igyekszek olyanokat is felsorolni, amikről talán csak kevesen hallottak.