A floddeni csata 1513. szeptember 9-én zajlott le az Angol és a Skót királyság között Northumberland megyében. A katonák létszámát tekintve a skót-angol háborúk legnagyobb csatája volt. Az angolok döntő győzelmet arattak, maga IV. Jakab skót király is életét vesztette az ütközetben.

 IV. Jakab skót király

 A konfliktus úgy keződött, hogy IV. Jakab hadat üzent az angoloknak, XII. Lajos francia királlyal kötött szövetsége értelmében, Így kívánta visszatartani VIII. Henrik katonáit a franciák elleni hadjárattól. Ebben az időben Anglia a Cambrai-i  liga tagjakén

Július 26-án Henrik, aki épp Thérouanne ostromában vett részt, megkapta Jakab levelét, melyben a skót király  felszólította, hogy térjen haza. Henrik dühösen válaszolt a küldöncnek, miszerint Jakabnak semmi joga utasítani őt, és éppenséggel Anglia szövetségeseként illene viselkednie, hiszen Jakab felesége VIII. Henrik húga Tudor Margaret volt.

 Mindkét fél hosszú ideje készült a konfliktusra. VIII. Henrik már korábban katonákat és ágyúkat vezényelt az ország északi részébe, hogy visszaverje a várható inváziót, és a sereg élére Thomas Howard-ot, Surrey grófját nevezte ki. Jakab a lovagi szokásoknak megfelelően 1 hónappal korábban értesítette az angolokat a közelgő invázióról, lehetővé téve, hogy sereget állítsanak fel és elhozzák Szent Cuthbert zászlaját Durham katedrálisából, amit a korábbi, skótok felett aratott győzelmekkor is használtak. Körülbelül 26 ezer fős sereget sikerült összeszedniük a skótok megállítására.

Thomas Howard Surrey grófja

Jakab 30 ezer fős serege Edinburghban tartott seregszemlét, majd délre fordult. Augusztus 29-én elfoglalta Norham várát, majd Etal és Ford kastélyát is bevette. Egy későbbi skót krónikás szerint Jakab itt értékes időt vesztegetett el Lady Heron és lányai társaságában. Szeptember 4-én angol követ érkezett Ford várába, hogy megbeszéljék a csata helyét.

A csatamező térképe

A csatára végül szeptember 9-én került sor Branxton faluja közelében (az ütközet Branxton-i csata néven is ismert). A skótok Branxtontól délre állomásoztak. Surrey grófja elállta skót sereg útját, így Jakabnak 2 mérföld közelre kellett húzódnia a Branxton Hill-hez. Az angol sereg vezére futárt küldött Jakabhoz, aki azt válaszolta, délig várnak az ütközettel. Ezt be is tartotta. Mikor 11 órakor az angol hátvéd és az ágyúk átkeltek a Twizel hídon, a skót király nem engedélyezte az ágyúinak a tüzelést, míg az ellenfél ezt a sebezhető manővert végrehajtotta.

Mikor a seregek felálltak, az angoloknál Lord Edmund Howard megerősítette csapatát apja hátvédjével, és mikor Errol, Crawford és Huntly skót grófok 6000 embere rátámadt, sikerrel verte vissza támadásukat. IV. Jakab egy nagy erővel Surrey grófjának csapatára támadt.

Miután a tüzérségi tűz véget ért, Edward Hall angol krónikás szerint a "csata kegyetlen volt, senki se kímélte a másikat, maga a király is bátran küzdött". Jakab mindössze egy lándzsányi távolságra volt Surrey grófjától, mikor halálos sebet kapott. Közben Edmund Howard csapatai sikeresen átverekedték magukat a megrendült skót seregen, és épségben megszerezték a skót ágyúkat is.

A vesztes csata után a skót tanács követet küldött segítségért II. Keresztély dán királyhoz. Andrew Bournhill követnek el is magyarázták, miképpen magyarázza el a vereség okait. Hibaként nevezték meg, hogy Jakab a domb tetejéről, egy előnyös pozíciót elhagyva az ingoványos terepen rohamra vezette embereit. A vereség okaként nem az angolok bátorságát, hanem a skótok tapasztalatlanságát nevezték meg. Azt is említették, hogy míg a skót nemesek középkori stílusban, az első sorokban harcoltak, és estek is el szép számmal, addig angol tisztek a reneszánsz hadművészet szabályai alapján hátul maradtak és onnan irányították az eseményeket. Végül már nem maradt skót tiszt, aki a visszavonulást koordinálta volna. Igaz ennek ellentmond, hogy angol források szerint maga Thomas Howard is gyalog, az első sorokban vezette seregét.

Az angol veszteség, kb 1500 fő volt. A skótok veszteségét közvetlen a csata után 10-12 ezer főnek becsülték. Elterjedt egy olyan legenda, hogy mikor Edinburghban a csata előtt készítették fel a tüzérséget, megjelent egy démon a Mercat Cross építményénél, és felsorolta azok nevét akik meghalnak majd a csatában. Richard Lawson egy érmét dobott el ezen a helyszínen, hogy megtörje az átkot, és valóban túlélte a csatát.

A montaperti csata, ami 1260. szeptember 4.-én zajlott le Firenze és Siena városállama között, a guelfek és gibellinek közötti konfliktus egyik ütközete volt. A középkori Itália legvéresebb összecsapása volt, több mint 10 ezer halottal (a középkorban ez kirívóan magas volt). A csata során egy árulásra is sor került, amit Dante is megírt Isteni színjáték című művében.

A középkori Itália független városállamok halmaza volt, a 12.-13. század során politikájukat nagyrészt a guelf és ghibellin frakciók szembenállása határozta meg. Az előbbiek a pápaság, az utóbbiak a német-római császár támogatói voltak. De egyes városok és nemesi családok elköteleződését sokkal inkább meghatározták a helyi hatalmi viszonyok, mint a pápa vagy a császár iránti szimpátia. A montaperti csata is a Firenze és Siena városállama közti évszázados vetélkedés eredménye volt.

A 13. század közepén Firenzét a guelfek, míg Sienát a ghibellinek uralták.1258-ban Firenzében a guelfek elüldözték a ghibellineket, majd meggyilkolták Tesauro Bacchariát, aki a vádak szerint a gibellinek visszatéréséért szervezkedett.
Két évvel később 1260-ban a firenzeiek és toszkán szövetségeseik (Bolgona, Prato, Lucca, San Gimignano, Orvieto, San Miniato, Volterra, Colle Val d'Elsa) 35 ezer fős sereget gyűjtöttek és indultak el Siena felé. A sienaiak Manfréd szicíliai királyhoz fordultak segítéségért, aki egy csapat német zsoldos nehézlovast és Pisa valamint Cortona csapatait küldte nekik. A sienai sereget farinata degli Uberti vezetette. Ezzel együtt is mindössze 20 ezer fős sereget tudtak felállítani.

A ghibellin sereget négy részre osztották. Az első csapat 200 német lovaggal és 200 sienai számszeríjásszal a csatamező déli részére manőverezett észrevétlenül a Monselvoli dombnál, azzal a paranccsal, hogy amikor a ghibellinek "San Giorgio" csatakiáltását hallják, rohanják meg az ellenséget. A második cspat volt az előőrs 600 német lovaggal és 600 gyalogossal. A harmadik csapat alkotta a sienai fősereget 600 sienai lovaggal és 17 ezer sienai és szövetséges gyalogossal. A negyedik csapat, ami 200 sienai lovagot és pár száz felfegyverzett papot és szerzetest tartalamazott, alkotta az utóvédet, feladata a caroccio (zászlósszekér, amin a középkori olasz városok zászlajukat vitték harcba, és amolyan főhadiszállás is volt) védelme volt.

Az ütközet illusztrációja Giovanni Villani krónikájában

Sienai szokás szerint a ghibellinek háromszor is felvonult a guelf sereg előtt, a nem harcoló kísérőket is málhás állatokra ültetve, hogy ezáltal a ténylegesnél nagyobbnak tüntessék fel létszámukat. Éjszaka pedig rajtaütéseket indítottak a guelf tábor ellen. A firenzei parancsnokok a stratégiai visszavonulás mellett döntöttek, de szeptember 4-én a ghibellinek átkeltek az Arbia folyón, és a firenzeieknek vállalniuk kellett a csatát.

A csatára Sienatól 6 kilométerre keletre került sor. A ghibellin sereg észak-déli irányban vett fel pozíciót, a német lovagokkal (az elővéd) a bal szárnyon, míg a fősereg déli irányban nyúlt el. Velük szemben keltre védekező felállásban álltak a guelfek. A taktikai előny az utóbbiak oldalán állt, magaslaton helyezkedtek el, és a felkelő nap a hátuk mögött épp a ghibellinek szemébe sütött. 3 ezer fős lovasságuk északon a német és toszkán lovagokkal nézett szembe, 30 ezres gyalogságuk pedig a sienai fősereggel szemben állt.

Délelőtt 10-kor, mikor a nap már elég magasan volt, hogy ne süssön szemükbe, a sienai sereg támadást indított. A német és toszkán lovagok megrohamozták, majd elkezdték visszaszorítani a guelfek jobbszárnyát. Míg a lovagok északon közelharcot vívtak, a sienai és szövetséges gyalogságuk is megtámadta a firenzeieket. A magaslati pozícióban és létszámfölényben küzdő guelfek álltak nyerésre, mikor 15 óra körül a ghibellinek negyedik divíziója is támadásba lendült és stabilizálta a helyzetet.

Ugyanekkor egy csapat toszkán ghibellinnek sikerült meggyőznie a túloldalon harcoló néhány rokonukat, hogy árulják el a guelfeket. Egy ilyen ghibellin szimpatizáns lovag, Bocca degli Abati, megtámadta a firenzei lovasok zászlótartóját, és levágta a Firenze zászlaját tartó kezet. Majd néhány társával sikertelenül próbálta elfoglalni a firenzei caracciot.
Dante ezért a cselekedetéért könyvében a Pokol 9. körébe, az árulók közé jégbe fagyva, száműzte Abatit.

Eddigre a nap már a végére járt, és a nap most a guelfek szemébe sütött. 18 órakor felhangzott a "San Giorgio" csatakiáltás a ghibellinek torkából, és az eddig rejtőzködő német lovagok rajtaütésszerűen egyenesen megrohanták a firenzei parancsnokot, és levágták. A guelf-firenzei sereg futásnak eredt, és ettől kezdve a csata mészárlásba torkollott. A firenzei lovasság nagyrészt megsemmisült, táborukat és a caracciot a ghibellinek elfoglalták. Guelf oldalon mintegy 10 ezer ember halt meg, 15 ezer fogságba esett, a maradék elmenekült. A túloldalon mindössze 600 ghibellin esett el.

A csata emlékműve napjainkban Montapertacciónál

Az 1870-71-es francia-porosz háború döntő csatája volt, amely következtében kikiáltották a Német Császárságot, míg a túloldalt összeomlott a III. Napóleon vezette Második Francia Császárság és ismét kikiáltották a köztársaságot. Többek között ez a megalázó vereség és a francia revans vágy is közrejátszott az I. világháború kitörésében.

 Otto von Bismarck (1815-1898) német kancellár

A háború közvetlen előzménye a német egység létrejötte volt. Miután Poroszország Bismarck kancellár vezetésével legyőzte a rivális osztrákokat 1866-ban Königgratznél, a poroszoknak lehetőségük volt a német egység létrehozására. Természetesen ez ellentétben állt az ősi rivális Franciaország érdekeivel, így az egységes Németország csakis a franciák legyőzésével jöhetett létre.

Bismarck ezúttal is bebizonyította politikai tehetségét, mikor a háborúhoz való ürügyet kellett megtalálnia. Megegyezett a spanyolokkal, hogy a megüresedett spanyol trónt felajánlják I. Vilmos császár egyik rokonának, Hohenzollern-Sigmaringen Lipótnak. A franciák ezt nem hagyhatták, és 1870. július 15-én hadat üzentek a poroszoknak.

III. Napóleon

Az erőviszonyok már a háború elején sem voltak egyenlőek, egy politikailag megosztott és szövetségesek nélküli Franciaország állt szemben az ereje teljében lévő, és a kor talán legmodernebb hadseregével és képzett tisztikarával rendelkező Poroszországgal szemben.

A francia hadsereg a krími háború óta (1853-1856) a babérjain pihent. A legjobb csapatai ekkor épp Algériában harcoltak, nem rendelkeztek komoly tartalékokkal és utánpótlási rendszerrel. A legnagyobb lemaradásban a tűzfegyverek terén voltak porosz riválisaikkal szemben. A háború kezdetén 220 ezer katona vonult fel, de a hadvezetés még azt sem tudta eldönteni, támadó vagy védekező háborút folytassanak.

A poroszok céltudatosan készülődtek. A königgratzi csata óta (ahol e szempontból még hátrányban voltak) tüzérségüket felfejlesztették a legmodernebb szintre. A hátultöltős és robbanó lövedékeket kilövő Krupp-ágyúk sokszorosan felülmúlták a francia tüzérséget, pontosság, tűzgyorsaság és hatótáv terén is.

 24 fontos porosz ostromágyúk

Emellett a katonákat kizárólag modern hátultöltős puskákkal szerelték fel. A tisztek  és közkatonák tapasztaltak voltak, és már megízlelték a győzelmet az 1864-es dániai hadjárat és az 1866-os osztrákok elleni háború során.
A 380 ezer fős német haderőt 3 részre bontották, az 1. meuse-i, a 2. mainzi, és 3. rajnai hadseregre.

A csatározások augusztusban kezdődtek meg, augusztus 6-án Wörth mellett a franciákat meglepte a porosz ágyúk hatékonysága, melyek darabokra tépték a francia rohamokat. 11 ezer francia meghalt, 9 ezer fogságba esett, de a poroszok is 10 ezer főt vesztettek.

III. Napóleon két részre oszotta seregét, a chalons-i sereget Patrice MacMahon marsall, az elzászi sereget Francois Bazaine vezette. De miután augusztus 18-án a saint-privat-i csatában (a háború legvéresebbikében) a porosz hadvezér Moltke legyőzte az elzászi sereget, Bazaine 180 ezer embere csapdába esett Metz városában.
Eugénia császárnő Párizsból utasította MacMahon seregét, hogy mentse fel Bazainet.

Patrice MacMahon marsall, később a III. Köztársaság elnöke is lett

A Metz felmentésére induló sereg azonban elakadt a heves esőzések miatti sárban. MacMahon kifáradt seregét a Metztől 145 kilométerre fekvő Sedan kisvárosába vonta vissza. A helyszín tökéletesen alkalmatlan volt, Sedan kisvárosa egy mély völgyben feküdt ahol a Meuse folyó északra kanyarodott. A poroszok könnyedén bekeríthették őket. Moltke nem szalasztotta el a lehetőséget, hogy legyőzze a saját magát csapdába ejtő franciákat, és parancsot adott a támadásra.

Helmut Karl Bernhard von Moltke

Szeptember 1.-jén hajnali 4 órakor Ludwig von der Tann tábornok katonái átkeltek a Meuse hídjain és harc nélkül megszállták Bazailles falvának főutcáját. A kö9rzetet a XII. hadtest védte Barthelemy Lebrun vezetésével. A falu megmaradt házaiban a francia sereg elit egysége a tengerészgyalogság foglalt állást és emelt barikádokat.

A hadihelyzet Sedannál

Csak a tengerészgyalogosok helytállása mentette meg aznap a francia sereget a szégyentől. A katonák véres közelharcot vívtak,  főleg a falu temploma, piactere és a Montvilliers nevű park körül tomboltak a leghevesebb harcok.
Mikor felszállt a köd, a porosz tüzérség tüzelni kezdett, és a franciák ismét elképedtek az ágyúk hatékonysága láttán. Lebrun tábornok vaslavinának nevezte visszaemlékezésében a porosz ágyútüzet. Ennek ellenére Bazailles bevételéhez Tann tábornoknak tartalékait is be kellett vetni. La Moncelle falut már könnyedén vették be a poroszok, az ágyútűz közepette.

Közelharc Bazailles-ben

Hogy még nagyobb legyen a fejetlenség, MacMahont hajnal 5-kor eltalálta egy német repesz, és kénytelen volt átadni a parancsnokságot Auguste-Alexandre Ducrot tábornoknak, az I. hadtest parancsnokának, aki azonnal elrendelte a visszavonulást, de már késő volt. Eközben Emmanuel Felix de Wimpffen tábornok akit titokban megbíztak, hogy MacMahon harcképtelenné válásakor vegye át az irányítást, visszavonta Ducrot parancsát. Az ellentétes utasítások végleg meggyengítették a védelmi vonalakat a Giovinne patak mentén.

Reggel 9 órakor a Givonna patak partján a porosz királyi gárdaezred támadásra indult, épp mikor a franciák is ezt a parancsot kapták. Az I. és XII. francia hadtest hatalmas elánnal vetette magát harcba, és hamarosan megtizedelték a poroszokat. De mikor az ágyúk is tüzet nyitottak, a francia rohamok véresen összeomlottak. Az egyik zuáv (észak-afrikai katonákból álló) zászlóalj úgy menekült meg, hogy átszökött Belgiumba.

Bazailles házai között a Kék Hadosztály (francia tengerészgyalogosok) kitartottak és meg is kezdték visszaszorítani a németeket, de mikor azok pihent erősítést kaptak, már ők se bírták ki. Hogy fedezzék a visszavonulást, egy részük egy fogadó felső emeletére húzódott vissza, utolsó töltényig védekezve. Közben a poroszok az összes Givonne patak menti falut elfoglalták.

Hogy elvágja a franciák menekülését nyugat felé, Moltke utasította Frigyes Vilmos koronaherceget, hogy Sedantól nyugatra keljen át a Meuse-ön és foglalja el Mézieres és St. Menges faluját. A francia felderítők semmit se vettek észre. Mikor már késő volt, a francia lovasság elkeseredett rohamra indult, de el se érték a porosz fősereget, az ágyúk már lekaszálták őket.

A nap közepére a poroszok megnyerték a csatát, körbezárták Sedan városát, és elhallgattatták a francia tüzérséget. Ennek ellenére Jean-Auguste Margueritte tábornok az Afrikai Vadászokkal megpróbált kitörni, de a könnyűlovasok 50 százalékos veszteséget szenvedtek, maga a tábornok is holtan feküdt a harcmezőn.

III. Napóleon, aki maga is a városban ragadt, kitűzte a fehér zászlót, de a feldühödött Wimpffen letépte a jelképet. Majd megfogadva Ducrot javaslatát, összevonták a csapatokat, hogy megpróbáljanak kitörni Balan falva felé. A rohamok hevessége a harcedzett poroszokat is meglepte, de a folyamatos sortüzeken elvéreztek a francia rohamok.

Délután 4-kor III. Napóleon ismét kitűzte a fehér zászlót, ezúttal Wimpffen sem tiltakozott, majd levelet küldött I. Vilmos porosz királyhoz. A porosz vezérkart meglepte, hogy a császár is a városban van. Másnap reggel Bismarck találkozott a császárral a porosz főhadiszálláshoz vezető úton.

100 ezer francia katona esett fogságba, köztük III. Napóleon is, akit később száműzetésbe Angliába küldtek. Szeptember 4-én Párizsban kikiáltották a III. Köztársaságot, és a harcok egészen 1871. január 28-ig folytak, reménytelenül. Január 18-án Versaillesban kikiáltották a Német Császárságot, majd május 10-én a frankfurti szerződésben a franciák átadták Elzász-Lotaringiát és 5 millió frank kártérítést fizettek.

Német Császárság kikiáltása

Kedves Olvasó!

Ezen a blogon az emberiség történelmének kisebb és nagyobb fegyveres konfliktusairól olvashatsz, az ókortól egészen napjainkig. A jól ismert ütközetek mellett igyekszek olyanokat is felsorolni, amikről talán csak kevesen hallottak.